A csontkovácsolás és az akadémikus orvoslás sok mindenben közös: mindkettő az anatómia és fiziológia tudományos ismeretére épül, a kivizsgálás klinikai módszereit alkalmazza. Ebből a szempontból egy nyelvet beszélnek. A legnagyobb különbség, a beteghez és a kezeléshez való hozzáállásban van. Az eljárások mélyén húzódó gondolkodási folyamat, amely az orvost a megfigyeléseiben és ítéletei meghozatalában vezérli, ténylegesen és radikálisan különbözik a két hagyományban. Az akadémikus orvoslás a probléma végére, vagyis a betegségre, az un. krízishelyzetekre koncentrál, s a kezelés célja, hogy gyógyszerekkel vagy műtéti úton megszüntesse a betegséget. A csontkovácsolás a működésben hosszabb idő alatt bekövetkezett változásokra összpontosít, hogy megpróbálja megérteni az események láncolatát, melynek hatására kialakult a jelen panasz. Ez a munka tökéletesen megfelel annak az elvnek, mi szerint a terapeuta a test belső öngyógyító erejének pusztán segítője (Szempontjait tekintve azonos nézeteket vall a keleti orvoslással). Az kezelés során a problémát minden szinten visszahozzák a test figyelmébe, hogy teljesen meggyógyíthassa. Durva megközelítéssel: a heveny, sürgős beavatkozást igénylő helyzetekben, körülírt szervi megbetegedésnél, bakteriális fertőzéseknél és sebészeti beavatkozást igénylő esetekben inkább az akadémikus-, míg idült esetekben, működési zavaroknál inkább a holisztikus gyógyászat alkalmazandó